elég rég volt az amikor ide elkezdtem pofázni,és most megint azért térek ide mert úgy éreztem szükség van rá hogy itt legyek érzelmes.

szóval nézegettem régi képeket magamról,amikor ovis voltam mondhatnám jaj de szép idők

de ekkor észrevettem valamit

a képek nagyrészén abszolút nem vagyok boldog,sokkal inkább frusztált,szomorú,és érzéstelen

persze egy ovisról beszélünk mondhatnánk,de ekkor észrevettem még valamit

elizolálva vagyok mindenkitől,nem látszódik az hogy beszélgetnék,vagy hogy csinálni bármit bárkivel

ekkor ütött meg a realizáció

én mélyen mindig is egyedül voltam?

az a helyzet hogy autista vagyok,és nem szeretek minden hibámat,generális problémáimat arra hárítani ezzel kerülve a felelőséget

de úgy érzem hogy az hozzásegített a szociális kapcsolataimhoz

persze találkoztam sok emberel,sok ember aki lehet néhanapján emlékezni fog rám,de úgy érzem hogy egyetlen barátot leszámítva nem alakítottam ki mély kapcsolatokat

lassan 18 vagyok,meghatározó része az életemnek,és nincs barátnőm,és még mindig úgy érzem hogy anyám papucsa vagyok mert nem merek ellenkezni,nem merek semmit kezdeni magammal

most is magányos lennék?

abszolút nem biztos,hisz lehet hogy csak a perspektíva sötétedik

de most könnyek hullnak a szemembe,mert jelen pillanat úgy érzem nem volt gyerekkorom,egyedül vagyok egy börtönbe ahonann sose szabadulok